gbaba31

http://hvg.hu/gazdasag/20080921_gyurcsany_interju_jarulekok_nyugdij.aspx

Az alábbiakban szeretném árnyalni a Magyarországon működő családtámogatási rendszer, családokat érintő szociális támogatások azon aspektusait, melyekről kevésbé esik szó, csak részben reagálva a fenti link alatt található nyilatkozatra. Inkább próbálnám feltárni azon ellentmondásokat, melyek pont nem a rászorultsági oldalról közelítik meg az egész témát (pártpolitikai állástól függetlenül), hanem éppen a létező családtámogatási rendszer hiányosságaira hívják fel a figyelmet az ország össztársadalmi viszonylataiban (valamelyest azért a személyes érintettség és a középosztálybeli miliő érzelmi és értelmi árnyalataival).

Szó sincs arról, hogy a családi pótlékkal bármit is kezdeni kellene, igazából a családi pótlék összegét tekintve nincs olyan mozgástere bármely irányban is a regnáló kormányzatnak, mellyel egy csapásra megoldhatná a családtámogatás rendszerét vagy érdemben befolyásolná a költségvetést, inkább a téma arra használható, hogy egyfajta érzelmi zászlóvivője legyen a családtámogatás rendszerének a politikusok kezében. Majd minden esetben, ha a köztudatban a családtámogatással kapcsolatos változtatási szándékot indikál a politika, akkor első lépcsőben legtöbben arra gondolnak, hogy csökkenteni vagy éppen növelni akarják-e a családi pótlékot, pedig ennél a helyzet sokkal árnyaltabb. 

Amikor felmerül a családi adózás szisztémája, anélkül, hogy ennek gazdasági részleteibe (mennyit, kinek, kitől vegyük el, hogy legyen fedezet rá, stb.) belemennék, arra az alapelvre szeretném felhívni a figyelmet, amelyet az egész szisztéma képviselne, és amely pofonegyszerű, nálunk mégsem működik. Alapvetően egy mondatban összefoglalva, érzékeltetve -

Ha egy családban 3 gyermekre vagy 1 gyermekre jut két felnőtt keresete, akkor az a két kereset nettó összegben jelenleg ugyanannyi, mint ha két felnőtt keresete egyetlen gyermekre sem esik. Ez egy paradoxon, amelyik családban bármilyen okból (ez megint ezer irányba elvihet, úgyhogy tekintsünk el tőle) nincs gyermek, ott ugyanabból a munkából, ugyanabból a fizetésből többet engedhetnek meg maguknak (olyan apróságokra gondolok, hogy amíg egyidős házaspárok gyerek nélkül könnyebben jutnak kertes házhoz, nagyobb autóhoz, addig a gyerekes párok ált. panellakásokban élne és jobbára családi utazásokra alkalmatlan autókat használnak). Személyes tapasztalat is. Ugyanakkor tagadhatatlan tény, hogy mindez szofisztikáltabb Nyugat-Európai országokban családi adózás nélkül sem jelentene komoly problémát, mégis sok helyen létezik az általános "jobb-lét" ellenére is. Magyarországon azonban az adóterheket nagymértékben viselő középosztály úgymond már nem bírja el azt (nem jó kifejezés, hisz elbírja, az össztársadalmi "boldogságérzet" szempontjából azonban komoly áron, nem is beszélve az egyének boldogság-, elégedettség-érzetéről), hogy befizetett adóforintjai után, elvégzett napi munkája után a társadalmi szolidaritás címén kap gyerekenként kb. 10000-ot havonta. A rendszer szolidárisnak és igazságosnak tűnik a gyermekesek szempontjából, de nem az a munkavállalók tekintetében...Miközben a két társadalmi réteg sokszázezer embert tekintve átfed, addig a szolidaritás és igazságosság elve tulajdonképpen utóbbi esetben sérül.

Joggal érezheti azt egy átlagos középosztálybeli munkavállaló átlagos jövedelemmel, hogy az igényeinek megfelelő szintű bölcsődét, óvodát, általános iskolai oktatást nem kap gyermekének, ahhoz azonban, hogy költséges magánintézményekbe járassa gyermekét, már nincs módja, hisz a jövedelme már pont nem elégséges ahhoz, hogy havi 80000 Forintot kifizessen bölcsődére. Ugyanakkor joggal érezheti úgy, hogy érdekeit tekintve enyhe sérelem éri, a szolidaritás és igazságosság oltárán mintegy feláldozva bizonyos elképzeléseit arról, amit gyermekének szeretne nyújtani, amikor állami óvodában gyermeke 290 Ft-ért ebédelhet gyenge minőségű ebédet, és ezen nincs módja változtatni a fent említetett okok miatt, miközben szülőként foggal-körömmel küzd azért, hogy otthon a gyermek az elérhető legjobb élelmiszereket kapja. Nyilvánvalóan nincs mód arra, bár pont megengedhetné, hogy akár napi 1500 forintért jobb minőségű ebédhez jusson gyermeke. És ez így megy a felsőoktatásig.

Amire végül ki szeretnék lyukadni (tudom, kicsit középosztálybeli aspektusból, elfogultsággal), hogy fenntartunk egy költséges de alacsony színvonalú szociális és családtámogatási rendszert, és bizonyos rétegek számára (alacsony létszáma következtében a politikai hatalom megszerzésére irányuló folyamatokban nem számottevő, figyelemreméltó középosztály számára legalábbis) a létező alternatívák egyike sem elfogadható, középút pedig pontosan a politikai, társadalmi akarat hiányában (létszáma miatt nem rendelkezik társadalmi súllyal) nem létezik.

És akkor mindezek tükrében vajon levonható-e az a konklúzió, hogy eltérően Nyugat-Európai országokkal, ahol politikai és társadalmi érdek, hogy egy létszámában és szellemiségében erős középosztály boldogulása, elégedettség-érzete az ország gazdaságának, megmaradásának, fejlődésének legelemibb érdeke, addig Magyarországon az adott réteg létszámát tekintve súlytalan, a politikai hatalom megszerzésére irányuló törekvéseket tekintve mellőzhető, ugyanakkor valós alternatívákat nélkülözni kénytelen, a mindennapok darálójában bolyongó állampolgárok arctalanná és keserűvé tett kislétszámú halmaza csupán?